juststarted

Nagyjából az egyetem elkezdésével egy időbe tehető, hogy elkezdtem alább értékelni magam, mint korábban. Kezdetben ugye ez az ideális önértékelési szintre terelt, mert előtte jóval felette voltam, ám idővel sikerült egyre lejjebb jutnom a lejtőn. Állandó megfelelési kényszeremnek és a túl sok egyszerre vállalt dolognak köszönhetően sosem kaptam visszaigazolást, hogy zsigerileg jelentkező maximalizmusom ki lenne elégítve, hogy lenne, amit tökéletesen csinálok. Az utóbbi négy év az életemben az emberfeletti teljesítésről, az azért járó visszaigazolások totális hiányáról és a rohamszerű pánikbetegségről szólt. Mindegy is, nem szeretnék most panaszkodni.

A lényeg, hogy ma, egy ütős kör után a Margitszigeten kifulladva, izzadtan leültem törökülésbe a Duna mellé, a fülemben úgy érezték, mintha most értek volna haza. Körbenéztem, és megértettem, hogy én énekelek. Látva az új otthonom, amelyet a két kezemmel, az önértékelési problémáimmal, és minden erőmmel magam teremtettem, elszorult a torkom. Mosolyogva néztem a hajókra és épületekre vetődő sugarát a lemenő napnak, integettem az utasoknak, ők pedig vissza nekem, éreztem, hogy tényleg gyorsabban repülök, mint a fény, és hogy nem emlékszem, hol kezdődött ez az egész, csak azt vettem észre, hogy bömbölök és nevetek egyszerre, és úgy éreztem, mintha csak most értem volna haza.