Két lelki állapot között vergődöm, amióta csak dolgozom. Az elsőben úgy vagyok az egésszel, hogy végülis leszarom, valahogy csak kijövök abból a pénzből (nem), a kollégák nem is annyira szarfejek (de), és hogy valójában megfelelő szervező- és akaraterővel ki lehet bírni ezt a munkaidő-beosztást (hah!). Ezeket olyankor gondolom, mikor harmadik napja itthon ülök, és kezdem elfelejteni, milyen a munkahelyem. A másik lelkiállapotban (ez általában munkában és utána jelentkezik) tökéletesen demotiválttá válok minden élettani tevékenység irányába, és fejemben csiszolgatom a merénylet részleteit, amellyel végső revánsot veszek. Nemileg vagyok a vendéglátóipar perifériájára taszítva, ez pedig különösen érzékenyen érint, tekintve, hogy karrieremet fitness-animátorként kívánom kiteljesíteni (még mindig). A buzikat miért nem sorolják a lányokhoz?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
2 kritika:
hjaj, ha ez megnyugtat, én sem voltam még soha ilyen stresszes, mint most. nagyon durva. ha ez így fog menni, lehet nem élem meg a 30at.
na és akkor most próbáljuk meg begyűjteni a pozitív energiákat.
Pedig a biosztanárom azt mondta hogy a lányokhoz tartoznak. Amúgy ha megnyugtat, engem is eltemetett az elintézetlen és megíratlan cikkek és egyebek halmaza, nyári meló nincs és a magyar posta ellopta a balatoni nyaraláspénzünk első két napi összegét. Csatlakozom az előttem szólóhoz, gondolkozzunk inkább pozitívan, mert ellenkező esetben szétverem a berendezést, ha sokáig forgatom magam...
Megjegyzés küldése