jószerencsét

Igényeimet, elvárásaimat, értékrendemet tekintve elég jelentős mértékben különbözöm a nagyátlagtól, erre már rég rájöttem. Ezért sem lepett meg az ismerősök, közeli és távoli családtagok kerekszemes megrökönyödése, mikor hallották, semmi kedvem részt venni a saját diplomaosztómon. Negyven fokban öltönyt húzni, hogy a tömegben virágok hadával felszerelkezve pózolhassak azok kedvéért, akik az egészből azt az egy magasztos fényképet fogják látni. Távoli családtagokkal beülni valami tapolcai kispanzió éttermébe, megülni a boldog egyetemi tort, légből kapott női nevekkel feszengve nyugtatni a rokonságot, hogy megvan már az asszonka. Semmi bajom mások ilyen fényképeivel, ünnepeivel; ilyen vagyok, az ilyenekhez sosem volt semmi kedvem. Az egyetemen eltöltött négy évben sem volt semmi ünnepi, semmi magasztos, a rokonok is leszarták, mit művelek, akkor minek hülyéskedjek itt?

Igen, minden valószínűség szerint mutáns vagyok, ezerszer jobban esett négynapos miskolci látogatásom utolsó napján minden túlfűtött érzelemtől mentesen bezarándokolni a gólyatábor kellős közepén is boldog nyitva tartással rendelkezésre álló tanulmányi osztályra, és izzadt pólóban, átvételi elismervényeket aláírogatva átvenni a kincset. Csak semmi romantika. Az épületből kilépve, megvakulva a napfénytől, küzdve azért, hogy ne essen ki a kezemből az egyszerre belenyomott indexem, angol és magyar nyelvű diplomám, pont egy tízfős gólyákból álló csoport óbégatott valami indulót, egy volt csoporttársam vezetésével. Mosolyogva intettem oda a srácnak, aki valószínűleg sosem fogja megtudni, hogy meghatott azzal, amit ezután tett.

Mint az köztudott, az egyetemi hagyományokat is elég sajátos módon értelmeztem és őriztem kezdettől fogva, de ha újra kezdhetném, sem hagynám ki vagy változtatnék rajta. Lehet, ezért is érintett olyan érzékenyen a gesztus, ahogy gyakorlatilag utolsó alkalommal hazaindulva az egyetemről, az új generáció, a gólyák évről évre csökkenő „hada”, akik még az egész szívatás, küzdelem (és persze boldog egyetemi évek) leges-legelején állnak, nem tudván, mi jön ezután, szóval az ex-csoporttárs felszólítására ők kívántak nekem Jó Szerencsét utolsó egyetemi utamon. Torokszorító érzés volt ezt átélni, ehhez képest semmit nem ért volna a kézfogás a rektorral. Így kell búcsúztatni egy korszakot, miközben azért én is örökké megmaradok kis balek bölcsésznek.

Jó Szerencsét! Vivát Bölcsész!