- Én jó ember vagyok! - mormoltam dacosan magam elé több tucatnyi alkalommal azon a bizonyos napon. Igen, bevallom töredelmesen, volt egy gyenge pillanatom, beszóltam a BKV jegyárusnak. Annyira mérges voltam épp, hogy a megkésett diákigazolvány miatt vehetek teljes árú bérletet, amit még egyébként sem tettem soha, és azt sem értettem, miért kell külön igazolvány meg fénykép a bérlethez. Ráadásul siettem is, a sor meg hatalmas volt, szóval adva volt a tökéletes alkalom, hogy elcsábuljak, és én is bunkó nagyvárosi legyek.
Mondtam, hogy én valami felnőttes bérletet akarok, nekem olyan még nincs. Az meg csak néz rám. Tartom a kezemben az arcképemet, de nem adom oda neki, hátha előbb valami mást kér. De csak néz. Jobbomon álló, kritikus élethelyzetekkel bőven megedzett szülőanyám kisegített:
- Add oda a fényképet, kisfiam!
A bérletárus meg rámosolyog, és megköszöni. Ez már több a soknál, ennyire hülyének nem nézhet, most jól odamondok!
- Még szerencse, hogy van ez a verbális kommunikáció, milyen könnyen megértjük egymást!
A folyamat végén kértem tőle egy tollat, természetesen csak másodjára hallotta meg.
- Ugye milyen jó ez a verbális kommunikáció? - kérdez vissza gúnyosan.
Az eset óta a bérletárus élő, két lábon járó, 190 centis manifesztációja legbensőbb félelmeimnek. A tudat, hogy él a bolygón egy ember, aki meg van győződve róla, hogy én nem vagyok jó ember, annyira felzaklat, hogy az azóta megtörtént egy darab vásárlás alatt több pszichoszomatikus tünetet is produkáltam. Miközben Fuci röhögött, hogy valóban remegő kezekkel pakolom el a bérletet a tárcámba, meggyőztem magam, a legbölcsebb dolog az lesz, ha viszek neki néhány saját készítésű sütit és kakaót. Vagy nemtudom.
2 kritika:
Az államvizsgádon negyedennyire sem izgultál :D
mintha magamat látnám :)
Megjegyzés küldése